Dino Buzzati: A colombre

2013.01.15 12:13

Dino Buzzati: A colombre



Tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány atyjától, vigye magával a szép vitorlásán.
– Ha nagy leszek – mondta –, én is a tengereket akarom járni, akárcsak te. Még szebb is, nagyobb is lesz a hajón, mint a tiéd.
– Adja Isten, hogy úgy legyen, fiacskám – felelte az apja. S mivel épp aznap kellett tengerre szállnia magával vitte a fiát.
Gyönyörű, verőfényes nap, tükörsima tenger. Stefano elõször volt a hajón, boldogan bóklászott hát föl-le a fedélzeten, ámulva nézte a bonyolult vitorlás manõvereket. Hol erre, hol amarra volt kíváncsi, a tengerészek meg mosolyogva válaszolgattak, lassan elmagyaráztak neki mindent tövirõő hegyire.
Amikor aztán a tathoz ért a sétafikálásban, csodálkozva megállt a kisfiú. A hajó szántotta barázdában, két-háromszáz méternyire, föl-fölbukkant valami a víz felszínén.
A bárka immár röpült a nagyszerű hátszélben, az a valami mégis egyre tartotta a távolságot. S noha Stefano nem is sejtette, mi lehet az, olyasféle megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy vonzza őt, igen erősen vonzza.
A kapitány, mivel már jó ideje nem látta körbejárni a fiát, előbb fennhangon szólongatta, majd pedig otthagyva a parancsnoki hidat, keresésére indult.
– Stefano, mit csinálsz? Úgy állsz ott, mint a cövek! – kiáltott rá, amikor végre megpillantotta a hajó végiben; csak állt a fiú, s nézte merőn a habokat.
– Gyere ide, papa, nézd!
Odament hát a kapitány, s meregette is a szemét abba az irányba, melyet a fiú mutatott, de hiába, nem látott semmit.
– Időnként felbukkan valami sötét tárgy a nyomdokvízben – mondta a gyerek. – Követ bennünket.
– Bár negyven esztendős is elmúltam – mondta az apa –, a szemem még kifogástalan. De nem látok semmit, az égvilágon semmit.
Mivel azonban a fiú tovább erősködött, hozta a távcsövét, s most már azzal vizsgálgatta a habokat. Egyszerre csak látja ám Stefano, hogy elsápad az apja.
– Mi ez? Miért vágsz ilyen arcot, papa?
– Ó, bár ne hallgattam volna meg a kérésedet! – kiáltott föl a kapitány. – Most aztán reszkethetek érted. Nem tárgy az, amit föl-fölbukkanni látsz a víz színén, s ami követ bennünket. Hanem egy colombre. Ettől a haltól fél legjobban minden tengerész, az egész világon. Titokzatos, szörnyű cápa, ravaszabb, agyafúrtabb az embernél. Nem lehessen tudni, milyen meggondolás alapján, tán sose derül rá fény, kiválasztja az áldozatát, s minekutána kiválasztotta, hosszú-hosszú esztendőkön át követi, egy egész életen át, míg csak nem sikerül fölfalnia. És a legfurcsább az egészben: senki sem látja, csak az áldozat, s az, akit vérségi kötelék fűz az áldozathoz.
– Nem mese ez?
– Nem mese. Sosem láttam, de az annyiszor hallott leírásokból most rögtön felismertem. Ez a bölénypofa, ez a szüntelenül tátogó, nyíló-csukódó száj, ez az irtózatos fogsor! Sajnos, semmi kétség, Stefano, a colombre téged szemelt ki, s míg csak a vízen tartózkodol, nem fog neked békét hagyni. Hallgass rám: most tüstént visszatérünk a partra, te kiszállsz, s többé nem hagyod el a szárazföldet, semmi áron. Ezt meg kell ígérned. Nem való neked a tengerészélet, fiacskám, nyugodj bele szépen. Egyébként derék ember lehetsz te a szárazföldön is, sokra viheted ott is.
Így szólt az apa, s azon nyomban partnak irányította hajóját, visszatért a kikötőbe. Itt hirtelen rosszullétre hivatkozva kirakta a fiacskáját. S már fordult is, röpült a nyílt tenger felé, nélküle.
A gyerek ugyancsak zaklatott szívvel maradt a parton, s ott állt mindaddig, míg el nem merült a fõárbóc csúcsa is a látóhatár peremén. Künn, a mólón s a hullámtörõ gáton túl, puszta volt a tenger, tökéletesen elhagyatott. Ám ahogy jobban kimeresztette a szemét, Stefano egy időnként felszínre bukkanó fekete pontocskát pillantott meg a távolban: az „õ” colombréját. Ott körözött, ott úszkált föl-alá, lomhán, kitartóan, s várt reá.
Ettől fogva minden úton-módon irtották a gyerek tengerre vágyakozását. Apja az ország belsejébe, a parttól több száz kilométernyire küldte tanulni. S az új környezet hatása alatt Stefano nem is gondolt egy ideig a szörnyre. Mindazonáltal a nyári szünidõt otthon töltötte; s alighogy megérkezett a szülõi házba, már égett a türelmetlenségtõl; az elsõ szabad percében már szaladt is ki a partra, a móló végibe. Mintegy ellenõrzésképpen, bár alapjában véve fölöslegesnek tartotta a szemlét. Ennyi idõ után – még ha igaz is, amit apja mesélt róla – a colombre minden bizonnyal felhagyott az ostrommal.
De azért csak maradt, kővé dermedve, dobogó szível. Mert, lám, két-háromszáz méterre a mólótól, a nyílt tengeren, ott úszkált a baljós hal, igen, lassan úszkált föl-alá, időnként kiemelve pofáját a vízbõl, s a part felé kémlelve: mintha csak azt figyelte volna türelmetlenül, vajon Stefano Roi megérkezett-e végre.
Így az ellenséges lény, mely éjjel-nappal vár reá, afféle titkos rögeszméjévé vált Stefanónak. S megesett vele a messzi városban is, hogy az éjszaka kellős közepén arra riadt, nyugtalanság szorítja össze a szívét. Biztonságban volt, persze, több száz kilométer választotta el a colombrétól. S mégis, tudta, hogy túl a hegyen, a síkságokon, erdőkön, mezőkön túl, ott vár reá a cápa. S ha a Föld legfélreesőbb zugába költözik is, a colombre lesben fog állni az oda legközelebb eső tenger tükrén, a végzet eszközének kiapadhatatlan türelmével, engesztelhetetlen makacsságával.
Komoly fiú volt Stefano, készséges, jóindulatú, eredményesen folytatta tanulmányait, s alighogy felnőtt, megemberesedett, tisztességes, jól díjazott hivatalt kapott ama város egyik kereskedelmi vállalatánál. Közben atyját elvitte valami betegség, az özvegy pedig eladta a remek vitorláshajót. Csinos kis vagyon várományosa lett Stefano. Munka, szórakozás, barátok, elsõ szerelmek; immáron kialakította az életét. Ám a colombre gondolata csak nem hagyta nyugton; ama balkörmû ábránd, gyászos és megigézõ lidérc; s hiába teltek-múltak a napok, nem foszlott szerte, nem tûnt tova, ellenkezõleg, mintha egyre megátalkodottabbá vált volna.
Nagy elégtétel a dolgos élet, a jólét, a nyugalom, de a szakadéknak még nagyobb a vonzása. Betöltvén huszonkettedik esztendejét, Stefano – miután felmondta állását, s elbúcsúzott városi barátaitól – visszatért szülõvárosába, s közölte édesanyjával ama szilárd elhatározását, hogy folytatja atyja mesterségét. Az asszony boldogan fogadta fia döntését – Stefano sosem tett neki említést a titokzatos cápáról. Hogy a gyerek odahagyta a tengert a város kedvéért, ezt szíve mélyén mindig a családi hagyomány elárulásának tekintette.
Így hát Stefano megkezdte a hajóséletet, s tüstént bizonyságát adta jó tengerészképességeinek: hogy remekül bírja a fáradalmakat, s rettenthetetlen lélek. Járta, járta a tengereket, s a hajója szántotta fehér barázdában éjjel-nappal, ha vihar volt, ha szélcsend, ott settenkedett a colombre. Tudta Stefano, jól tudta, hogy átok leselkedik reá, ítélet, de talán épp ezért nem bírt elszakadni tőle. S rajta kívül senki sem látta a vitorlásról a szörnyet.
– Nem láttok arra semmit? – kérdezte idõnként a társaitól, a hajó mögött fehérlő barázda felé intve.
– Semmit, az égvilágon semmit. Miért? – Nem tudom… Úgy rémlett…
– Csak nem colombrét láttál? – tréfálkoztak amazok, s babonásan megragadták a kezük ügyébe eső vasdarabot.
– Miért nevettek? S miért fogtok vasat?
– Mert a colombre nem kegyelmez. S ha, Isten őrizz, a hajónk után vetné magát, ez azt jelentené, hogy valaki közülünk elveszett.
De Stefano nem tágított. Sőt. A szakadatlan veszély, mely nyomába szegődött, mintha csak megacélozta volna akaratát, felszította volna tengerszenvedélyét, növelte volna vakmerőségét a küzdelem s fenyegettetés óráiban.
Amikor úgy érezte, hogy már teljesen ura a mesterségének, atyjától örökölt vagyonkáján vásárolt felesben egy teherhajót, melynek azután egyedüli tulajdonosa lett, majd pedig, hála néhány szerencsés fuvarnak, sikerült egy komoly kereskedelmi gőzöshöz jutnia; mind merészebb célok felé tört. De a sikerek, a milliók nem bírták elûzni lelkének ama megátalkodott, gyötrő szorongását; másfelől sohasem csábította a kísértés, hogy eladja a hajót, s visszavonuljon a szárazföldre, új életet kezdjen.
Hajózni, hajózni – ez volt az egyetlen gondolata. Alighogy partra lépett egy-egy hosszú út után, máris égett a türelmetlenségtől, hogy tengerre szálljon újra. Tudta, hogy odakint, a kikötõn túl, vár reá a colombre; s hogy a colombre a romlással, pusztulással azonos. Oda se neki. Valami lebírhatatlan belső ösztönzés hajszolta egyre tovább, tengerről tengerre, óceánról óceánra, percnyi nyugodalmat sem hagyva.
Míg végül egy szép napon Stefano észrevette, hogy megöregedett, igen, vén lett, vénségesen vén; és senki sem értette környezetében, miért nem hagy fel már azzal az átkozott tengerészélettel, hisz gazdag, nagyon gazdag. Öreg volt hát s boldogtalan, megkeseredett, mert csak futott, futott esztelenül a tengereket által, az ellenség elől való menekülésre tékozolva egész életét. Mert a nyugalom s jólét boldogságánál nagyobb erővel hatott reá mindig a szakadék vonzása.
Történt pedig egyik este (pompás hajója épp szülõvárosának kikötõje elõtt horgonyzott), hogy úgy érezte, közeledik halála órája. Magához szólította a másodtisztet, akiben nagyon megbízott, s lelkére kötötte: bármit tesz, ne ellenkezzék, hagyjon mindent rá. Amaz becsületszavát adta.
Ez ígéret birtokában Stefano a másodtiszt rémüldözése közepette elmondta a colombre történetét, mint üldözte õt hiába majd fél évszázadon át.
– Fáradhatatlanul követett a világ egyik sarkától a másikig – mondta –, olyan hűséggel, melyre a legnemesebb barát is képtelen lett volna. Én most halni készülök. Bizonyára õ is rettenetesen öreg, fáradt immár. Nem lehetek hűtlen hozzá.
Azzal elbúcsúzott kedves tisztjétől, vízre bocsáttatott egy csónakot, s szigonnyal fölfegyverkezve beszállt.
– Most hát elébe megyek – jelentette ki. Így van ez jól, nem szabad csalatkoznia. De küzdeni fogok, utolsó leheletemig.
S már távolodott is a hajótól, gyönge evezõcsapásokkal. A tengerészek, a tisztek s a legénység, szemmel kísérték, míg csak el nem tűnt a víztükör peremén, az éjszaka árnyainak ölelő karjaiban. Az égbolton holdsarló fénylett.
Nem kellett sokáig fáradnia. A csónak oldalánál hirtelen fölbukkant a colombre rémületes pofája.
– Itt vagyok hát végre, nálad – mondta Stefano. – Most rajtunk a sor! – S maradék erejét összeszedve magasba emelte a szigonyt.
– Huhh – nyögött egy keserveset a szörny –, ez aztán  hosszú út volt! Megfáradtam ám én is, bele is rokkantam. Mennyit kellett úsznom miattad! S te csak futottál, menekültél. Nem értetted soha, miről van szó.
– Miért?… – kérdezte Stefano félig holtan, félig elevenen.
– Mert én nem azért üldöztelek, hogy fölfaljalak, amint hitted. Csupán azt a megbízatást kaptam a tengerek urától, hogy adjam át ezt neked.
Azzal a cápa kiöltötte nyelvét, s egy tompán villódzó golyót nyújtott át rajta az öreg kapitánynak.
Stefano két ujja közé fogta az ajándékot, s alaposan szemügyre vette. Óriási gyöngyszem volt. Tüstént fölismerte. A híres-nevezetes Tenger Gyöngyét tartotta kezében, mely szerencsét hoz annak, aki birtokolja, hatalmat ád, szerelmet s lelki békét. De most már késő volt, késő.
– Jaj nekem – ingatta fejét szomorúan Stefano Roi. – Mily elhibázott minden! Sikerült elátkoznom az életemet; s a tiédet is tönkretettem.
– Isten veled, szegény ember – szólt a colombre, s mindörökre alámerült a tenger éjfekete mélységeibe.
Két hónap múlva egy kis bárkát vetett partra a hullámverés. Néhány halász látta, amint nekicsapódik a meredek sziklafalnak; kíváncsian eveztek hozzá közelebb. Csontváz fehérlett a csónak padkáján, még mindig ülõ helyzetben. Az ujjcsontok kis gömbölyű kavicsot szorongattak.
A colombre óriás testû, igen-igen ritka hal; félelmetes látvány. Aszerint, hogy melyik tengerben fordul elő, s a tengerpartot miféle népek lakják, különbözõ az elnevezése: kolombernak is hívják, meg kahloubrának, kalongának, kalubalunak, chalung-grának. Furamód a természettudósok nem ismerik. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy nem létezik.


forrás: www.staff.u-szeged.hu

Elérhetőség

Tanulságos történetek tárháza tanulsagos@gmail.com