Jeruzsálemi vak kisfiú

2013.02.01 19:44

Jeruzsálemi vak kisfiú


Élt Jeruzsálemben egy szegény kisfiú. Rubennek hívták. Mindig szomorú volt, és csak messziről hallgatta a vidáman játszó fiúk, lányok csacsogását. Nem játszhatott velük: vak volt.
Egyik alkalommal hallotta, hogy a jeruzsálemi asszonyok a názáreti Jézusnak nevezett híres prófétához vezetik gyermekeiket. A szomszéd kislány őérte is elfutott: hívta, hogy menjen velük.

- Miért mennék veletek? - válaszolt Ruben. Engem úgysem szeret senki, ő sem szeretne egy vak gyermeket.

Rubennek nemcsak a szeme volt vak, hanem a Lelke is. Mert senki sem szerette őt, az apátlan-anyátlan árvát, a szíve is megvakult. Nincs szörnyűbb, mint amikor valakinek nemcsak a szeme, hanem a Lelke sem lát. Ruben nem tudta elhinni azt a sok szépet, amit Jézusról beszéltek. Nem tartott a többiekkel. Így maradt ki a kis hitetlen Ruben a gyerekek közül, akiket megáldott az Úr Jézus.

Közben múlt az idő. Ruben azt hallotta, hogy a názáreti Jézust halálra ítélték. Nagy volt a városban a zajongás. Fél nappal később már azt beszélték az emberek, hogy Jézust keresztre feszítették, majd miután meghalt, eltemették. Tompultan hallgatta a rikácsoló embereket. A hitetlen embert nemigen érdekli mások sorsa, kínja, szenvedése.

Egyszer sírást hallott. Ez a sírás mégis a szívéhez férkőzött. Asszonyok mentek el mellette. Az egyik közelében ácsorgó kisfiú odasúgta neki:
- Most mennek az asszonyok a názáreti Jézus sírjához. Köztük van Mária is, Rabboni * ami annyit jelent Mester * anyja.
Ruben úgy gondolta, hogy Jézus anyjának a sírását hallhatta. Felkelt és tapogatózva elállta az asszonyok útját. Az egyikük rászólt:

- Ilyenkor is az úton lábatlankodsz?

Előbb azt hitte, hogy Jézus ellenségei közül kémkedik valaki utánuk, de aztán látta, hogy a vak Ruben tartja védőn maga elé sovány kezeit.
Mária is észrevette, hogy a gyermek vak. Már nem sírt. Magához vonta szelíden a vak kisfiút, megsimogatta és így szólt:

- Szegény gyermek, szeretlek és a szívem sajog érted. Élnek-e a szüleid?

- Nincs senkim! - mondta Ruben.
- Gondold azt, hogy én vagyok az édesanyád - simogatta meg ismét a gyermeket Mária. Aztán a fülébe súgta, hogy holnap hol keresse fel őt.

Másnap a Krisztus halála utáni harmadik nap volt éppen - Ruben elbotorkált oda, ahova Mária hívta. Arra gondolt, hogy hátha kap kenyeret, gyümölcsöt. A szíve azonban titokban arra vágyott, hogy ismét megölelje őt ez az asszony. Milyen szép lenne, ha ismét magához vonná, oly gyengéden, mint először tette. Már sajnálni kezdte Ruben, hogy miért nem ment annak idején a többi gyermekkel Jézushoz. Ha ilyen lágyan tud simogatni az édesanyja, biztosan jó ember volt Ő is. Hátha igaz, amit az emberek suttogtak Róla, hogy égből jött próféta volt és azért tette csodáit, mert szerette az embereket.

Ruben vak szemüregéből könnyek csordultak. Abban a pillanatban vakító fényesség áradt köréje valahonnan. Úgy megérintette, hogy a földre roskadt. A fénytengert továbbra is látta, s ő, akire eddig fekete sötétség borult, egy fájdalmas tekintetű, nagyon szép asszonyt látott, akihez a vakító sugarakban gyönyörű férfi hajolt le. Ruben szíve tudta, hogy a názáreti Jézust látja. Boldogan ölelkezett össze édesanya és gyermeke.


Ruben a csodálatos látványtól úgy megrémült, hogy eszeveszetten futni, rohanni kezdett. Majd lihegve, pihegve roskadt össze. Körülnézett...

Látott... Nem volt vak többé, égboltot, felkelő napot, házakat, virágokat látott. A szemét dörzsölte. Csodálkozott. Látásával itta, bámulta Isten szép világát. Másnap tudta meg az utcagyerekektől, hogy a názáreti Jézus feltámadt halottaiból.


Erről suttogott az egész város. Megbizonyosodott előtte, hogy az ő látását is a feltámadt Krisztus adta vissza. Sírni kezdett örömében. Könnyei annak az útnak a porába hullottak, amelyen a Rabboni haladt, amikor három nappal előbb nehéz keresztjét vitte a kálváriára.

Elérhetőség

Tanulságos történetek tárháza tanulsagos@gmail.com