A kívánságok tava
A kívánságok tava
Egy kis faluban, a hegyek között, élt egy egyszerű ember, akit Jánosnak hívtak. János szorgalmasan dolgozott a földjén, volt egy takaros háza, egy kis kertje, és egy szerető családja. Mégis, ahogy teltek az évek, egyre többször sóhajtozott magában: "Miért nem lehet nekem több? Több föld, nagyobb ház, és miért nem lehetek gazdagabb?"
Egy nap, miközben a közeli erdőben sétált, egy titokzatos tavacskára bukkant. A víz tisztán csillogott a napfényben, mintha gyémántokat rejtett volna a mélye. Ahogy János a partra lépett, egy különös hang szólította meg:
– Ez itt a Kívánságok tava – mondta egy lágy, szinte emberi hang. – Ha egy követ dobsz a vízbe, amit kívánsz, az valóra válik. De vigyázz! Minden kívánságnak ára van.
János szíve hevesen dobogott. Azonnal lehajolt, felvett egy apró követ, és azt mondta:
– Bárcsak lenne egy nagyobb házam!
A kavics a vízbe csobbant, és a tó tükrén gyűrűk kezdtek terjedni. Mire hazaért, álmélkodva látta, hogy az apró háza eltűnt, helyette egy hatalmas, kétszintes kúria állt. János boldogan szaladt be, és a családja is örömmel fogadta az új otthont. De ahogy telt az idő, egyre inkább zavarta, hogy a ház mellett a kertje még mindig kicsi, a földje sem elég nagy a gazdagsághoz.
Másnap visszatért a tóhoz, és újabb kavicsot dobott bele:
– Bárcsak lenne több földem, ameddig a szem ellát!
Ahogy a kívánság teljesült, hatalmas földterületek nyúltak el a láthatárig. Már nem kellett szűkölködnie. De idővel újra hiányérzet költözött a szívébe. "Mi értelme ennek a sok földnek, ha nem vagyok híres és befolyásos?" – gondolta. Így harmadszor is elment a tóhoz.
– Bárcsak gazdag lennék és tisztelnének az emberek! – kérte, és a kavics ismét elmerült. Hamarosan az emberek János nevét emlegették a faluban és azon túl is. Pénze egyre gyűlt, és mindenki a kegyét kereste. De a szíve mélyén valahogy mégsem volt boldog.
Ahogy telt az idő, a kívánságai egyre nagyobbak lettek. Szinte már naponta járt a tóhoz, és mindig újabb köveket dobott a vízbe: még nagyobb vagyon, még több hatalom, még több tisztelet. De ahogy a kívánságai nőttek, úgy lett egyre magányosabb. A családja már nem értette, a barátai elmaradoztak, és akik körülvették, csak az aranyáért hízelegtek neki.
Egy nap János újra a tó partjára ért, de most már a szeme alatt sötét karikák húzódtak, és az arcán a fáradtság nyomai látszódtak. Lehajolt egy újabb kavicsért, hogy megfogalmazza következő kívánságát, de ahogy a víz fölé hajolt, meglátta a saját tükörképét. A férfi, aki visszanézett rá, idegennek tűnt: ráncos, hajlott hátú, és szomorú. János letette a követ.
– Mit csináltam az életemmel? – suttogta.
Abban a pillanatban egy szellő támadt, és a tó vize hullámzani kezdett. A titokzatos hang újra megszólalt:
– Mindent megkaptál, amit kértél. De valójában soha nem tudtad, mire vágysz igazán.
János térdre rogyott, és könnyek között könyörgött:
– Bárcsak visszakaphatnám azt, amim volt, amikor még elégedett voltam!
De a tó hallgatott. Az utolsó kavics, amit hajnalban dobott volna a vízbe, ott hevert mellette, árván, várakozva. János rájött, hogy sosem talál vissza a régi életéhez, mert mindent elveszített azzal, hogy mindig többre és többre vágyott.
Tanulság: Az, aki soha nem áll meg, hogy hálát adjon azért, amije van, végül mindent elveszíthet. Mert a boldogság nem a birtokolt javakban rejlik, hanem abban, hogy megbecsüljük azt, amit az élet adott nekünk.