Egy darabka emberség
Egy darabka emberség
— Jaj, drága néném… milyen csodálatos illat…
Vajon kapok én is egy adaggal? Már azt sem tudom, mikor ettem utoljára babot… — suttogta az idős asszony, miközben fagyott kezeit összedörzsölte.
A kendőt jobban a hasa alá húzta, és finoman megremegett a hideg, decemberi szélben. A város ünnepelt: mindenhol trikolór zászlók lengtek, zene szólt, felnőttek nevetgéltek, gyerekek szaladtak, és a levegőt a forralt bor, a sült kolbász és a forró gesztenye illata töltötte be.
De a lelkében… nem volt ünnep. Csak félelem. Aggodalom. És egyetlen kívánság: minél gyorsabban eljutni a kórházba, az ő öregemberéhez.
Két hete már, hogy összeszorult szívvel élt. Szeretett férje — akivel több mint ötven év közös életet osztott meg — a sebészeten feküdt, gyenge volt, sápadt, tekintete kialudt. Napok óta nem evett semmi jót, így az asszony nap mint nap vitt neki egy kis levest, egy almát és egyre több imát.
Apró, fáradt léptekkel haladt át a városközponton, amikor megpillantott egy hosszú sort. Az emberek beszélgettek, nevettek, és egy hatalmas bogrács fölül sűrű gőz gomolygott a levegőbe.
És akkor megérezte az illatot.
Istenem… azt az illatot.
Egyenesen a szívébe talált — bab kolbásszal. Igazi, régi, házias étel. Olyan, mint azokban a telekben, amikor a férje a régi üstben főzött, ő pedig elé tette a gőzölgő tálat, és a férfi azt mondta neki:
"Te vagy az én jó kezem, asszony."
Anélkül hogy észrevette volna, halkan — de mégis hallhatóan — így szólt:
— Jaj, milyen finom illat… vajon jut-e egy adag nekem is? Olyan rég ettem már babot…
A szavak önként jöttek. Soha nem kért semmit, soha nem panaszkodott. De az éhség, a vágyakozás és az emlékek kiszöktek a hangjából.
Egy asszony a sorból felé fordult:
— Nénike, nem evett?
— Aaa, nem, gyermekem… de nem maradhatok sokáig. A kórházba kell mennem, az én öreguramhoz… ott van… olyan gyenge…
A "kórház" szó kimondásakor elcsuklott a hangja. Nem akart többet mondani. Nem vágyott sajnálatra. Csak menni akart hozzá.
Egy fiatal férfi odalépett, gyengéden a vállára tette a kezét:
— Nénike, jöjjön csak előre. Ne álljon itt a hidegben.
— Jaj, nem, fiam… nem akarok terhére lenni senkinek… Én csak kérdeztem…
— Nem terhel minket — mondta valaki kedvesen. — Ha a férje kórházban van, ön jön előre.
Egy pillanat alatt szétnyílt a sor, mintha maga az emberség nyitott volna utat. Egy asszony karon fogta, valaki más rámosolygott. A nénike szemét könny töltötte meg. Még vannak jó emberek…
Ahogy előre ért, a hatalmas bográcsban forrt az étel, a gőz pedig vörösre csípte az arcát. A fiatal férfi, aki a porciókat osztotta, tisztelettel nézett rá:
— Nénike, egy adag magának… és egy másik az öregúrnak. Vigye be neki a kórházba, jó?
Az idős asszony megdermedt.
— Neki is…? Egy adag neki is?
— Igen, nénike. Egyen ő is valami meleget, valami finomat. Hátha erőre kap tőle.
Ráncos kezeibe vette a forró dobozokat, és abban a pillanatban úgy érezte, nem csak ételt tart — hanem gondoskodást. Jóságot. Emberi melegséget.
Azt a régi, igazi Magyarországhoz hasonló érzést, amelyről azt mondják, eltűnt — de valójában mindig felbukkan, amikor szükség van rá.
— Adja meg nektek az Isten az egészséget, gyermekeim… mindegyikőtöknek… — suttogta meghatottan. — Legyen az életetek olyan meleg és édes, mint ez a bab…
Az emberek mosolyogtak. Senki nem sürgette, senki nem nézett rá sajnálattal. Csak tisztelettel.
És a nénike, bár görnyedt volt és fáradt, szíve mégis megkönnyebbült. Magához szorította a dobozokat, és elindult újra a kórház felé. A léptei továbbra is aprók és nehezek voltak… de a lelke? A lelke könnyebb volt, mint napok óta.
Mert azon a délutánon, a fényes, zajos város közepén, valaki gondolt rá.
Valaki adott neki egy darabka emberséget.
És alig várta, hogy odaérjen a férjéhez és azt mondja:
— Látod majd, életem… a világ nem romlott el teljesen. Még vannak jó emberek… még van remény.
És ahogy csendben haladt a kórház felé, már nem érezte magát egyedül.
Mert a jóság… mindig a legrövidebb út a szívhez.
A kép illusztráció
2026.01.28.