LEVEGŐ

Levegő

– Levegőnek nézel engem. – mondta egy este a lány szomorúan. A kanapén ült, felhúzva a térdeit, apró volt és törékeny, mint egy madár.
A férfi abba hagyta a gépelést, és percek teltek így el. Olyan mély volt a csönd, hogy elveszett benne az utcazaj.
A férfi hangja megcsuklott kicsit, mikor lassan beszélni kezdett:
– Igen, igazad van. A legmélyebb érzés bennem feléd ez.
A lány nem bírta el ezeket a szavakat, a térdére támasztotta a fejét és sírt.
Képtelen volt felpillantani, és így nem látta a szerelmet a férfi szemében, nem látta a hálát, nem látta annak a felismerésnek a felszabadító örömét, amit a másik éppen megélt. Hogy valóban olyannak látta a nőt, mint a levegőt, magától értetődőnek az életében, mint minden lélegzetvételt, természetesnek, hozzátartozónak, minden pillanat részesének.
A férfi sóhajtott egyet és felnevetett. Lassan a lány mellé ült, átkarolta.

forrás: https://www.holvolt.hu